Ezt a történetet egy csodálatra méltó családanya osztotta meg. Egy olyan nő, aki mindannyiunknak példát mutathat tenni akarásból, életszeretetből! Le a kalappal!

„Harmincegy voltam, amikor bőrrákot diagnosztizáltak nálam.

Emlékszem, akkora sor állt a bőrgyógyászat előtt, hogy be sem akartam menni, ha a férjem nincs ott és nem mondja, hogy legyek türelemmel, eljövök. Másnap már műtöttek is. Két hét múlva a szövettan azt mutatta, hogy rosszindulatú.

Akkor és ott tropára törtem.

Egészen hirtelen kezdtem el másként gondolkodni és más szemmel látni az életemet. A dédelgetett vágyaim picire zsugorodtak, nem érdekeltek, csak az számított, hogy életben maradjak és a családommal lehessek.

A második műtét eredményei jók lettek. A rák nem terjedt tovább.

Azóta másként tekintek a dolgainkra.

Nem érdekel, hogy lesz-e valaha csillogó kozmetikai szalonom. Nem érdekel, hogy milyen házban lakunk. Nem érdekel, hogy milyen autóval járunk, hiszen együtt vagyunk: én, a férjem és a fiaink.

Bennünket valahogy annyira jellemez az „újrafelállás”, nem tudom, lehet ez a karmánk, de már nagyon vágyom egy kis nyugalomra.

Tavaly sorozatos halálesetekkel kellett megbirkóznunk: a férjem elvesztette a bátyját, az édesapját, a barátját és végül az állását is. Aztán nagymamám szorult ápolásra, két hónapon keresztül jártam hozzá, míg végül ő is elment. Mire végre megnyitottuk a pizzériánkat és az elkezdett beindulni, egy műszaki hiba miatt elöntötte az üzletet a szennyvíz. A férjem éjszaka azzal hívott, hogy vége, bezárhatunk. De nekem az első gondolatom az volt, hogy nem, ez nem így lesz. Reggel émelyítő bűz és pusztítás fogadott. Mondtam, gumicsizma és gyerünk rendet rakni. Csak két hétig voltunk zárva. Régebben elkeseredtem volna. Ma már nem.

Heti háromszor fél napot dolgozom a kozmetikában, egyébként itt vagyok, reggelente felszolgálok és a takarítást is én viszem. Szerelmem azonban a kozmetika és az a vágyam, hogy egyszer újra teljes munkaidőben a saját üzletemben dolgozhassak.

Olvasd el ezt a cikket is –>  John Lennon: Így nyerheted meg a játékot!

Viszont nem tudom miért, de az elmúlt egy évben én egy könnycseppet sem ejtettem. Tartottam magam a férjem és a gyerekek előtt. Azt gondolom, hogy ez még utat fog törni magának és akkor végre feldolgozom a veszteségeket és nyugalmat találok…” (Sziberth Andrea)

Köszönjük a történetet. Reméljük, minél több emberhez eljut! 

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!