Emlékszem, hogy általános iskolában azért vártam nagyon a középiskolát, hogy bővebben tanulhassak a második világháborúról. Már akkor is nagyon izgalmasnak – persze nem feltétlenül pozitív értelemben – találtam magát a tényt, hogy pár évtizeddel ezelőtt mekkora harc dúlt az egész világban. Furcsa volt belegondolni és igazából maga a tudat is az volt, hogy a dédmamám a második világháború idején már fiatal lány volt. Mesélt is néhány dolgot, de nem vitte túlzásba érthető módon, én pedig nem akartam nagyon faggatni, mert nyilván nem véletlenül nem beszélt azokról az időkről, ahogyan a legtöbben sem.

Mesélte például, hogy az ő apukája egy jómódú, zsidó asszonynál rendezte a lovakat. Ez a nő megkapta a behívóját munkatáborba – még viszonylag a háború kezdetén, akkor ugye még nem lehetett tudni, hogy pontosan mi is zajlik ezeken a helyeken. Mivel nem akarta megvárni, hogy bevigyék, így úgy döntött, hogy ő maga megy és a mamám édesapját kérte meg, hogy vigye be. Azt hiszem, ez lelkileg nagyon megterhelő lehetett, még úgyis, hogy arra számítottak, hogy az asszony visszajön. De nem tért már vissza soha.

Ez persze nem egy vidám történet, de a háborús körülményekhez képest azért történtek „jó” dolgok is. Például számomra az egy pozitív történés, hogy a mamáméknak semmi bántódásuk nem esett, annak ellenére, hogy az oroszok náluk laktak. De a mamám egy tűzről pattant menyecske volt, konfrontálódott is a katonákkal, de amikor az egyik meg akarta ütni, a parancsnok meglőtte azt a katonát. Emlékszem, hogy amikor ezt a történetet hallottam, egyből arra gondoltam, hogy nem volt minden katona eredendően gonosz – hiszen ez a parancsnok is a saját emberét lőtte meg, hogy megvédje a mamámat, egy fiatal lányt.

Szóval van bennem egy erős kíváncsiság, de elsősorban az ilyen személyes történetek iránt, hogy egyes emberek hogyan is élték meg a háborút.

Olvastam például egy japán férfiról, aki a világháború idején a 30-as évei elején járt. Nagaszakiban lakott és Hiroshimában dolgozott több hónapot. Ugye tudjuk, hogy erre a két városra dobták le az amerikaiak az atombombákat.

Ez a fiatal férfi éppen Hiroshimából tért volna haza az üzleti útja végén, már olyannyira úton volt, hogy a vasútállomáson várta a vonatot. Ekkor hirtelen egy rettentő erős fényt látott, nagy robajt hallott és hirtelen a földre került. Mindössze három kilométerre volt magától a robbanástól, mégsem esett túl nagy baja. Én csak tátott szájjal olvastam, hogy másnap már haza is utazott ugye, Nagaszakiba.

Az első munkanapján – ami egyébként szintén érdekes, hiszen mindössze 3 nap telt el a két atombomba ledobása előtt – pedig jött az újabb bomba. De csodával határos módon ezt is túlélte, persze sérülésekkel, de az egyetlen hosszútávú következménye az eseményeknek annyi volt, hogy az egyik fülére megsüketült.

De ami igazán érdekes és teljes döbbenetet okozott nálam, hogy mindezek ellenére, amiket túlélt, egészen 2010-ig élt, vagyis több, mint 90 éves koráig. Nekem ez az egyik „kedvenc” történetem, azért, mert szinte megmagyarázhatatlan, hogy két ilyen kaliberű, biológiai fegyverrel elkövetett támadást túlélt valaki. Egyébként hivatalosan ő az egyetlen személy, aki mind a két támadásnál ott volt és túlélte.