A suliban jó tanuló voltam. Nagyon jó. Kis szőke copfos, nagy kék szemekkel, állandó vidámsággal és teli energiával.

Sajnos nem emlékszem mikor kezdődött, mert kitörölte az agyam és csak kamasz koromban jöttek elő az emlékek hirtelen, képek és szagok formájában – ezekből raktam össze, mi történt.

Azt tudom, hogy akkoriban úgy éltem, mint egy robot. Emlékszem, suli után rendszeresen figyelnem kellett az időt amikor apám jelez, és mennem kellett a hátsó szobába. Eleinte azt gondoltam, valami apás dolog, tanítani fog valami nagylányosat nekem, hiszen okos vagyok, kitűnő, megnyerek mindent. Aztán, mikor csókolózni tanított, gyanakodni kezdtem.

Azt mondta, bezárta az ajtót és senki se hallja, ha kiabálok, ne is próbáljak. Nyomatékosításként még füttyentett is egy jó nagyot: “Látod? Senki.” Ez ment egy ideig, nem tudom meddig, csak azt tudom, hogy ez volt a dolgom. Suliból haza, táska, cucc ledob, hátra a szobába.

Aztán egyszer mikor hátulról csinálta az emeletes ágyunk alsó részén és közben egyfolytában dumált, hogy ez jó, ne nyavalyogjak, mindenki szereti, nagyon jó dolog, ne mocorogjak, elkezdtem iszonyatosan sírni a fájdalomtól. Tulajdonképpen ennyire emlékszem nagy vonalakban. Akkor abbahagyta asszem, mert tovább nincs emlékképem.

Anyám és nagyanyám kint álltak a konyhában és sosem tettek semmit. Egy kérdést sem tettek fel. 30évesen mondtam el anyámnak egy átivott éjjel után, erre ő mondta, hogy gyanakodtak, de nem akarták elhinni “á, biztos nem”. És ennyi. Homokba dugták a fejüket. Könnyebb volt nekik így. Anyám nem akarta elveszíteni apámat. Apám viszont megfenyegetett, hogy ha elmondom valakinek, addig élek. Nem mondtam. Vagyis megpróbáltam a legjobb barátnőmnek, aki másnap már egy másik barátnőjével jött át, hogy igaz-e? Mondtam, nem. Mit tehettem volna annyi idősen? Minden ölelésénél, ölébe ültetésnél a család előtt el kellett játszanom a szerető gyereket, puszi, simi, bújás…

Olvasd el ezt a cikket is –>  Több 10 milliót költött, hogy úgy nézzen ki, mint Ken! Most felfedi, milyen volt a műtétek előtt:

Aztán a tízedik szülinapom körül elváltak. Én örültem. Vagyis megkönnyebbültem. Akkor elszabadult a pokol. A családnak feltett szándéka volt minden kis szarvam letörni. Én meg mivel nem tudtam mire kapom, lázadtam. Oda-vissza ment a harc. Sose kaptam segítséget vagy biztatást. Kinek képzeled magad? Ki vagy te, királylány? Elkezdtem szégyellni minden porcikám és undorodtam magamtól. Később jöttek a szagok, képek villantak be. Először nem tudtam mi az, aztán mikor rájöttem…nem kívánom senkinek.

Nyolcadikos voltam mikor egy tinilaphoz írtam, pszichológusi választ várva. Elkezdtem bejárni a kórházba hozzá. Eljutottunk odáig, hogy följelentem apámat. Megnyugodtam, újra vidám voltam és boldog! Egész úton hazafelé a jövőmre gondoltam!! Aztán otthon várt a gyásztávirat. Kicsúszott a kezemből. És a legkönnyebb halált kapta a szemét. Álmában!

Nem tudom. Pszichológushoz járok azóta is. 10 éve szedtem gyógyszereket, fél éve nem vagyok hajlandó többet. Aki azt mondja, ki lehet gyógyulni, nem tudja mit beszél. Egyedül nem lehet. Erre én vagyok példa. Mindenkinek, aki átesett már ilyenen, kitartást kívánok, és azt, hogy: BESZÉLJETEK RÓLA!

(Forrás: megeroszakoltak.blog.hu)

Ha fontosnak érzed a témát, oszd meg te is ezt a történetet!

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!