“Hol van a határ, amikor már törik a kapcsolat. Ezt mindenki kipróbálja, ki primitívebben, ki durvábban, ki finomabban. De e nélkül nincs emberi kapcsolat, mert kell egy orientáció. Meddig, mit csinálhatok. Meddig terjed a másik ember toleranciája, tűrőképessége.

Ezért áll be a pszichoanalitikus által annyira kultivált első és második dackorszaka a gyereknek. Az első dackorszak ugyanerről szól, de általában megmarad a verbális tiltakozás szintjén. Tehát azt mondjuk, hogy Sanyika gyere fürödni, hagyd abba a játékot. Nem jövök! És ott van öt perc múlva. Neki elég a verbális tiltakozás. Ez bizonyítja, hogy ő egy szuverén, vagy önállóság felé törő lény. És ez elég neki. Vagyis hibát követ el az a szülő, aki ebből cirkuszt csinál, hogy a gyerek azt mondta neki, hogy nem. Mert mondja, de megcsinálja, amit kér tőle.

Kamaszkorban már nem így van, ez a második dackorszak. Amikor már kezdi érezni a saját szuverenitását, a saját énjét és nem marad meg a verbális tiltakozás szintjén, hanem egyszerűen áthágja a szabályokat, áthágja a törvényt. Megsérti a szülő elvárásait és figyelmét. Ugyanis az én személyiségem addig terjed, amíg nem ütközik mások személyiségébe, mások követeléseivel, mások elvárásaival. Az is kérdés, hogy az ütközés milyen mértékű. Ha veszélyezteti a kapcsolatot, akkor leállok. Ha nem veszélyezteti a kapcsolatot, akkor tovább folytatom.

Erre szoktam elmesélni azt az asszonyt, aki egy tanárnő volt, és elvált és a gyerekével élt együtt, aki tizenkét éves korában elkezdte cukkolni, hogy az apához akarok költözni. Eljött hozzám utólag ez a nő, és azt mondta, hogy nézze, én tudom, hogy ezt emberi körökben hogy szokták megbeszélni. Leülnek hármasban. Tényleg apádhoz akarsz menni? Lehet, szabad ember vagy, de ide-oda rohangászni nem lehet apa és köztem. Ha elköltözöl, akkor ott kell élned egy jó darabig. De én nem ezt csináltam. Olyan dührohamot kaptam, hogy agyba-főbe vertem a gyereket, majdnem kinyúlt, már megijedtem, hogy kárt teszek benne. Közben azt üvöltöttem, hogy kuss, itt a helyed mellettem. És az a borzasztó, Tanár Úr, hogy az óta olyan jóba vagyunk. Mondtam, hogy ezen miért csodálkozik? Én nem tanácsolhattam volna mint pszichológus, hogy tessék jól megverni a gyereket. De hát van ennél nagyobb bók, hogy el akar hagyni a gyerekem, és én, az általában nyugodt mama olyan dührohamot kapok, hogy összeverem? Hát ennél nagyobb bók nincs, hogy ő ennyire fontos nekem.

Olvasd el ezt a cikket is –>  Díjainál csak mondanivalója több! Ez a kisfilm alig 3 perc, mégsem lehet elfelejteni!

Én rengeteg olyan gyereket láttam a praxisom alatt, akinek semmi más baja nem volt, csak az, hogy a szülő soha nem szabott határt a gyereki viselkedésnek. Soha nem mondta azt, az asztalra csapva, hogy elég, ne tovább! Ezt így csinálod, mert apa így akarja. Ezt így csinálod, vagy ezt nem csinálod, mert Isten így akarja. Ugyanis nincs más indoklás.

Füst Milán úgy fogalmazza meg, hogy elhangzik a Tízparancsolat, csináld, ne csináld, és egyetlen indokolás van. Én vagyok az Úr. Azt mondja Füst Milán, hogy ez aztán a pont a mondat végén. Mert apa így akarja. Ez lehet egy határszabás.

Ha a szülő folyton retirál, a gyerek előtt, akkor a gyerek egyre durvábban provokálja a szülőt, hogy mikor szab már határt az ő viselkedésének. Ugyanis a gyereknek biztonságérzetre van szüksége. És hogy ad biztonságot egy olyan felnőtt, akit én, a tökmag ugráltatok. Sehogy! Akkor még jobban szorong, még jobban provokál. A felnőtt megint retirál, és ő még jobban fog ettől szorongani, mert elveszti a felnőtt a bizalmat, a hitelét abban, hogy ő meg tudja védeni, ő irányítani tudja. Így a gyerek veszi át a hatalmat. A kiskölyök. Ezek nagyon fontos elemek az empátia kialakulásának a folyamatában.”

Popper Péter: PárKapcsolat körkép

Tetszett? Akkor ne felejtsd el megosztani! 

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!